Erik Erikson szerint egész életünk lehetőség a fejlődésre. Az általa leírt nyolc életszakaszban a szakaszokra jellemző fejlődési kérdések, megoldandó feladatok várnak minket, minden fejlődési szakaszban választás előtt állunk. Ha jól vizsgázunk, akkor az egészséges megoldásainkat visszük tovább a következő szintre. Ha a fejlődést akadályozó megoldásnál kötöttünk ki, akkor ennek a fejlődési krízisnek a terhét visszük a következő életszakaszba is.
AZ EGYÉNNÉ VÁLÁS ÉS AZ ÖNAZONOSSÁG KERESÉSÉNEK ÚTJAI
Az individuáció, azaz az egyénné, egyedivé válás, a személyiség kibontakozása során az identitás, azaz az önazonosság keresését négy szinten valósíthatjuk meg:
- Identitáskeresés – ez az egészséges változat: a folyamatos reális önelemzés, önértékelés, leltárkészítés módot ad arra, hogy ki-ki felmérje és összeegyeztesse a vágyait és saját fizikai, szellemi, érzelmi, anyagi erőforrásait azokkal a célokkal kapcsolatban, amelyeket önmaga számára időről időre megfogalmaz.
- Identitás moratórium: jellemzően nem tudatos „választás”, a jövővel kapcsolatos félelmek, kérdőjelek nem vezetnek az azokkal való szembenézéshez. Akire ez a jellemző, az nem vesz tudomást az idő múlásáról, megreked a vélt fiatalsága szintjén – nem egyszer az adott életkérdésekkel járó teendők és felelősségvállalás helyett. Megjelenésében és viselkedésében olyan, mint ha tini korában megállt volna az idő, vagy képtelen elfogadni az idő múlását, nem tud szépen megöregedni – helyette egyre több plasztikai beavatkozással szeretné megállítani az időt.
- Korai zárás: az előző ellentéteként olyan, mint ha valaki előreszaladna az időben, és már a saját élete végén járna, s már nem lenne több célja, megvalósítandó feladata. Így túlontúl hamar lezár, és nem veszi tudomásul a még mindig előtte álló lehetőségeket, szépségeket. Helyette megjelenésében és a lelkébe is „slampossá” válik, és egyre inkább eluralkodik a „nekem már úgyis mindegy” érzése.
- Betegszerepbe menekülés: amikor valaki képtelen elfogadni az adott élethelyzeteit, a kapcsolataiban, munkájában betöltött helyét, és persze mindenki más a hibás azért, amitől ő a környezete áldozataként szenved, akár a mártírságig fokozva a szenvedést. Máskor a betegségek jelentik számára a „kényszerű” vagy épp (ál)racionális magyarázatot arra, hogy miért döntésképtelen, s hogy nem lép tovább az élet iskolájában, a fejlődésben. Mindaddig, amíg fel nem ismeri és fel nem vállalja önrészességét a saját problémáival, életével kapcsolatban.
MEGOLDATLAN LECKÉK AZ ÉLET ISKOLÁJÁBAN
Az életünk során minden életkorban más szinten valósul meg a növekedés. A megszületéstől a testi növekedés a domináns, a serdülőkortól a lelki-érzelmi növekedés a hangsúlyos feladat, majd a változókortól a szellemi és spirituális növekedés, és az ezekből fakadó bölcsesség megerősítése, kimunkálása a fő cél. A bölcsesség nem az életkorból magából fakad – mint ahogyan ezt sokan gondolják –, hanem abból, hogy az addigi élettörténések tapasztalatait, tanulságait mennyire tudatosítja valaki.
Amikor valaki jó diák az élet iskolájában, akár krízisek, illetve nagyobb válságok nélkül is képes egyik életszakaszból a másikba lépni. Aki nem oldotta meg a leckéket, azt a fölerősödő negatív érzések, válságok kényszerítik arra, hogy kérdéseket tegyen fel önmagának.
„AZ EMBER ÉLETÚTJÁNAK FELÉN…”
A kamaszkor és az ifjúkor határán a „ki vagyok én” és „ki szeretnék lenni”, a „mi akarok lenni” és a „ki lesz majd a társam”kérdések jelentik a szakaszhatárt. Jó esetben a válaszokat ezek után a tett, a megvalósítás követi.
A legtöbb ember 35 éves kora környékére és az azt követő évek idejére a nagy életdöntéseket már meghozta: kialakult egzisztenciája, munkája van, társat talált, sőt gyerekeket nevel. Ez az időszak az, amikor az – egészséges személyiségfejlődés útját járó – emberek már nem annyira külső célokat fogalmaznak meg, hanem egyre inkább befelé is kezdenek figyelni.
Jung szerint ez az időszak a leglényegesebb, egyben a legveszélyesebb is az ember életében. Felborulhat a lelki egyensúly, ha az eddigi mindennapi, konkrét célok és vágyak kielégítésére fordított energia nem használódik fel kulturális és spirituális célokért is. Jung volt az, aki elsőként leírta mindezek értelmében az „életközépi krízis” jelenségét.
Rossz megoldásként nem ritka a már említett korai zárás megjelenése, vagy a betegszerepbe menekülés. Nők (és néha férfiak is) mesélik, mennyire „megzuhantak” lelkileg, amikor elérték a 40. születésnapjukat. Sőt, egyszer elmesélte valaki, hogy ő a kerek születésnapjára az idegosztályon kötött ki, és a kórházban kezelték egy hétig, mert úgy élte meg, hogy ez már olyan öreg állapot, ami csak a véget jelentheti.
A lelki egészség, a kiegyensúlyozottság megtalálásában segítenek az életközépi válság megválaszolandó kérdései: „milyen mélyebb értelme volt és lehet az életemnek”, „mi a személyes küldetésem”, „milyen feladatok, célok állhatnak még előttem”? Aki ezeket a kérdéseket szembefordulva megéli, mindezzel együtt azt is egyre inkább felismeri és megérti, hogy mi a létezése célja, és miben lehet a szűkebb-tágabb világa őáltala is teljesebb.
AZ IDŐ SENKIRE SEM VÁR
Az ifjúkori és az életközépi válság után a harmadik nagy fejlődési időszak az 50 éves kor környéke, amikor a nőknél és a férfiaknál is fölerősödik a klimax. Az emberek többsége fél az öregségtől és a haláltól, attól, hogy kifut az időből, lemarad valamiről, amit még szeretett volna megtenni. Ilyenkor hívogatóbbnak tűnhetnek a kimaradt lehetőségek, a kihagyott hódítások. Sokkal szebbnek tűnhetnek a régi idők, amikor még ereje teljében volt, és ez az erő egyszerre csak elillanni látszik. Ilyenkor tör ki a kapuzárási pánik.
Vagy ilyenkor jön rossz megoldásként az időt megállítani akaró identitás moratórium, illetve a betegszerepbe menekülés. Ilyenkor a bizonyítási kényszer szokatlan, váratlan, sőt akár extrém cselekedetekre indíthatja főként a férfiakat, de a nőket is, viselkedésben, szexuálisan egyaránt, ami nem kevés személyes és kapcsolati konfliktust generál.
A KAPUZÁRÁSI PÁNIK NAPSUGARAS OLDALA
A változás igénye és nem egyszer szükségessége mód a leltárkészítésre is. Ki-ki feltehet magának növekedési és túlélési kérdéseket: még ilyenkor is érdemes azon elgondolkodni, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”. A válaszok következtében új, reális, koncentrált célok tűzhetőek ki – feltéve, ha valaki a jó paphoz hasonlóan holtáig akar tanulni, gyarapodni, szellemiekben fejlődni.
Másrészt reális az a kérdés is, hogy „ha ez lenne az utolsó napom, akkor mi az, amit még megtennék” – ezzel kapcsolatban a kialakult értékrend segít választ adni és dönteni.
Összességében a kapuzárási pánik fő kérdési: „milyen nyereségeim és veszteségeim voltak az eddigi életemben”, „mit nem valósítottam meg az életemben”, „miről maradtam le, amit még meg szeretnék és reálisan meg tudok valósítani”, „hogyan viszonyulok az elmúláshoz”.
„JÓ NAP EZ A HALÁLRA”
Egyszer egy ismerősöm a rövid sms-e végére a fenti gondolatot írta. Az jutott eszembe, hogy pocsék napja lehet, ha ilyet gondol. Kis idő múlva elmondta, hogy külföldön, abban a kultúrában, ahol ezzel a mondattal találkozott, ez azt jelentette, hogy
ez egy olyan nap, amikor békében vagyok magammal, a világgal, nincs lényeges nyitva hagyott ügyem, minden úgy kerek, ahogy van.
Mosolyogva tette hozzá, hogy – ilyenkor érdemes meghalni, hiszen mindent rendben hagyunk magunk után.
Ezek után könnyű belátni, hogy amikor jól fejlődünk, egészséges identitáskeresőként, akkor sok ilyen jó napban lehet részünk, nagy válságok, krízisek nélkül.
Husztiné Hajdú Erika pszichológus, magatartásterapeuta, hipnoterapeuta, marketing szakértő, Nyíregyháza
